A MI Országunk 2012

Zuhog az eső, a felhők a földet söprik, vége a jó időnek. Ülünk az autóban, nézzük az eső áztatta földeket, a kora reggeli órákban szinte néptelen kis falvakat – úton vagyunk a Jászságba. Az országnak abba a szögletébe, amely alig 70-80 km-re van Budapesttől, mégis olyan keveset tudunk róla. Vagy én olyan keveset tudok róla. Jászfényszaru, Jászjákóhalma, Jászkisér – furcsa hangzású nevek. Próbálom felidézni magamban, mit is kellene tudnom a jászokról, történetükről, kultúrájukról, de alig jut valami az eszembe. Tudom, hogy van saját eredettörténetük, volt valamikor saját nyelvük, önálló közigazgatásuk, de nagyjából ez minden. Aztán persze az is eszembe jut, nincs ennek különösebb jelentősége, hiszen mi ma elsősorban itt élő cigányemberekkel fogunk találkozni.

Battonya. A baloldalon a legtöbb embernek Karsai Jóska jut eszébe, aki az irtózatos szegénységre rendre látványos akciókkal hívta fel a figyelmet. Mi is ezzel a nyomorúsággal szembesülünk békési látogatásunk első állomásán. A családfő, nevezzük Jánosnak, 47 éves, egykori katona, a kapuban vár bennünket. Az ütött-kopott családi ház konyhája betonpadlós, a falak egy évekkel korábban félbeszakadt felújítás riasztó nyomait viselik. Jánost sok éve elhagyta a felesége, egyedül neveli a 22 éves Ádámot és a 19 éve Leilát. Munka se égen, se földön. Pénz legfeljebb közmunkából és segélyekből akad. János korábbi autóbalesetből származó súlyos, mozgását korlátozó sérülését követően megállapított rokkantnyugdíját elvették, mert az egészségkárosodás mértékét a felülvizsgálaton 42%-ban állapították meg. Ádám másodszor szakította félbe egyetemi tanulmányait, mert nem tudja fizetni a tandíjat. Hazajött közmunkásnak, hogy legalább a húga tanulhasson. Többet nem halaszthat az egyetemen, így végleg el kell hagynia a szegedi kampuszt. Tavasszal rendőrtiszt-helyetteseket képző iskolába jelentkezik. Leilának talán több esélye lenne, de ő meg sem próbálkozik az egyetemmel; inkább gyermekgondozónak tanul. Kérdezzük Jánost, mennyi pénzük van így 24-én. Az apa Leilára tekint, láthatólag ő tölti be a családi pénztárnok szerepét. A lány fillérre pontosan mondja a választ: 2025 forintjuk van a családi kasszában. A közmunkát heti bérben fizetik, reménykednek, hogy pénteken végre egy kis pénz áll a házhoz.

Sámod aprócska ormánsági település. A polgármester fogad bennünket. Sokan jöttek el egy rövid beszélgetésre: környékbeli polgármesterek, kistérségi vezetők, érdeklődők. Az egyik polgármester hozzám lép. Mondja, hogy odaszóltak a Fidesztől, hogy mit keres a környéken Gyurcsány és miért találkoznak vele. Gyakori eset. Hányszor megtörtént az elmúlt hónapokban, hogy a Fidesztől félve kerülték a találkozást ilyen-olyan helyi vezetők... De azt is látom, hogy egyre kevésbé fogadnak szót az emberek a helyi fideszes notabilitásnak. A félelmet lassan felváltja a megvetés. Meg a „csakazértis” hangulata.

Nagyatádon vagyunk. Apai nagyapám itt, a városi temetőben nyugszik. Amikor erre járok, mindig apámra gondolok, mi tagadás, vegyes érzelmekkel.

Tolna, Baranya, Somogy és Bács az eheti úti cél. Tamásiban kezdünk. Az utcán állva várok a többiekre kora reggel, megállít egy középkorú nő és kérdezi, hogy merre megyünk a héten. Hmmm... Van híre az országjárásra.

Megállunk az M7-en egy kávéra. Megszólít egy férfi. Elment ezeknek az esze? – kérdezi. Nem értem  - mondom. Erre hosszú panaszba kezd. Fuvarozok tüzépeknek. Általában rönkfát. Három kamionom van. Ha tényleg nyolcvan forint lesz a kilométerenkénti útdíj, akkor lehúzhatom a rolót. Most havonta fizetek huszonvalamennyi ezret, így meg naponta kell majd negyven ezret fizetni. Normálisak ezek? – kérdezi újra. Megtudom, hogy a fuvar kilométerenkénti díja ma 280 forint körül van. A nyolcvan forintos útdíj ennek harminc százalékát vinné el. Ez tényleg elég brutális...

Álmosan pislogunk egymásra, ahogy sorra kerülünk elő szobáinkból. Hajnali 4 óra van, mi tagadás, nem ilyenkor szoktunk kelni. Indulunk a Pataki Ruhaipari Zrt-be, 5:30-kor kezdődik a munka. Gyalog megyünk, jól esik a hajnali csípős levegő. A gyár előtt kisebb teherautó, kiflit, pogácsát, sajtos rudad árulnak. Beállunk a sorba, megvesszük a reggelinek valót.

A szerda éjjelt egy kis vendégfogadóban töltöttük. Norbi, aki a budapesti szervezőnk, egyébként pedig kisbuszunkat vezeti a túrán, mondja, hogy másnap reggel 7 körül Cseháthalápon kell lenni, és azt írják két óra az út. Elrendeljük az ébresztőt reggel fél ötre és mindenki elmegy aludni.

Álmosan cihelődünk a nagy ködben. Matatunk a GPS-szel, hogy megtaláljuk a Nógrádba vezető utat. Nagy meglepetésre a GPS szerint majdnem három és fél óra az út. Hát így nem érünk oda elég korán ahhoz, hogy a gyerekeket elvihessük iskolába.  Van-e rövidebb út? Végül úgy döntünk, hogy megpróbálunk Szlovákia felé kerülni, az talán gyorsabb. A hajnali sötétségben Norbi óvatoskodva, lassan vezet, mi bátorítjuk, de nincs sok értelme. Bánrévénél lépünk át Szlovákiába és Fülek felé fordulunk, majd Somoskőújfalunál jövünk vissza, de végül kiderül, próbálkozásunk semmit sem ér, az út így, úgy is, hosszú. Nagyon hosszú.

Kora reggel indulunk tovább. Hűvös, őszi reggel van, a földeken mindenütt pára, köd. Néhol őzek mászkálnak a szántásokon. Szótlanul ülünk az autóban. Még mindenki a tegnapi nap élményeit, tapasztalatait, hangulatát ízlelgeti magában. Közben rövid telefonok a családdal, a gyerekekkel, a barátokkal.

Tiszaadony, Bereg, az ország legtávolabbi csücske, fent az ukrán határ közvetlen közelében. Rákóczi földje ez, jut eszembe útközben, Tarpa, Tákos, apró, magukra hagyott, magukra maradt kis falvak. A Tisza csöndesen kanyarog, a komp átviszi az utasokat Aranyosapátiba, a másik oldalra. Furcsa egy szerkezet. A folyó felett ki van feszítve egy vastag acélhuzal, arra van rákötve a komp, s azon mintegy áthúzza magát az egyik partról a másikra. A révész morog, s mondja, valami „főokos” kitalálta, hogy ez a komp itt „kétemberes”. Ő ugyan már majd húsz éve egyedül vezeti a kompot, hozza-viszi az embereket, de most „honnan vegyek még egy embert”? Meg aztán ki fogja azt a másik embert fizetni? Csak legyint…