Tiszaadony, Bereg, az ország legtávolabbi csücske, fent az ukrán határ közvetlen közelében. Rákóczi földje ez, jut eszembe útközben, Tarpa, Tákos, apró, magukra hagyott, magukra maradt kis falvak. A Tisza csöndesen kanyarog, a komp átviszi az utasokat Aranyosapátiba, a másik oldalra. Furcsa egy szerkezet. A folyó felett ki van feszítve egy vastag acélhuzal, arra van rákötve a komp, s azon mintegy áthúzza magát az egyik partról a másikra. A révész morog, s mondja, valami „főokos” kitalálta, hogy ez a komp itt „kétemberes”. Ő ugyan már majd húsz éve egyedül vezeti a kompot, hozza-viszi az embereket, de most „honnan vegyek még egy embert”? Meg aztán ki fogja azt a másik embert fizetni? Csak legyint…

Kóborlunk a faluban az októberi napsütésben. Rendezett kertek, karbantartott házak, tiszta utcák. Később este mondja az egyik szomszédos falu polgármester asszonya, a falvakat mindenütt a közmunkások tartják rendbe, tisztítják az árkokat, gondozzák a füvet, a virágokat, ahol van. Más munka úgy sincs, ennek meg legalább értelme van. A nemrég felújított iskolaépület bezárva, „az iskolát elvitték”, meséli az iskola utolsó igazgató asszonya. „Pedig annyi mindent csináltunk”, folytatja, „felnőtt oktatást, hogy végezzék el legalább a nyolc osztályt”. Közben összegyűlik körülöttünk néhány ember, közöttük van olyan is, aki maga is felnőttként fejezte be a nyolcadikat. De most már ez sincs, az épületben mindenféle lomot tartanak, senkinek sincs sejtelme se, mi lesz az épület sorsa, mit lehet vele kezdeni. Reggelente meg majd nyolcvan gyerek indul meg a szomszédos faluba, iskolába. „Maga érti ezt?”, fordul hozzám az egyik asszony, de nem vár választ.

Az utcákon, amerre járunk mindenütt kíváncsi emberek, nem sok idegen fordulhat meg itt. Régebben, a kilencvenes években még volt falusi turizmus, jöttek városi családok falura, ma már nem jönnek. Akinek van rá módja inkább a tengerhez, vagy a Balatonhoz megy, mondják, akinek meg nincs pénze, az otthon marad. Eszembe jut a KSH legutóbbi felmérése, a magyar családok nagy részének már egy rövid nyaralás is megoldhatatlan anyagi problémát jelent. Persze az itteniek sem járnak nyaralni, legfeljebb Vásárosnaményba mennek be, vagy néha-néha meglátogatják máshová költözött gyerekeiket, unokáikat. De a falu határai egyben világuk határait is jelentik. E téren nincs nagy változás.

A falu végén, az éppen felépített gát mellett, alatt a cigánysor. Ahogy befordulunk az utcába összeszalad néhány ember, s nézik, kik vagyunk, mit akarunk. Ott találkozunk Antival, meg a feleségével, akiket ugyancsak tanított az igazgató asszony az iskolában. A ház ütött-kopott, az udvaron rendetlenség. Anti mondja, menjünk be, s már nyitja is az ócska, több helyen is betört ajtót. Bent két helyiség, a falakat ellepik a legyek, az egyik szobában két rozzant ágy, az egyikben a szülők, a másikban a gyerekek alszanak. Más bútor nincs. A villanyt kikapcsolták, de mivel időközben rendezték a tartozásaikat, rövidesen, néhány napon belül visszakapcsolják. Addig meg ugyanúgy világítanak, mint eddig. Van egy kis edényük, amibe zsírt tettek, abba belenyomtak egy szövetdarabot, s azt gyújtják meg. Anti meg is mutatja a „találmányát”. Sok fényt nem ad a házilag készített mécses, csak pislákol, épp arra nem jó, ami a funkciója lenne. Állunk mindannyian kicsit zavartan, nézünk körbe, és látom a többiek arcán, senki nem áltatja magát, hogy ebből a helyzetből ki lehet törni. Anti fiatalember, nem sokkal lehet több harmincnál, de az ő élete már nem fog megváltozni. Gyerekeié talán… Közben felbukkan a szomszédasszony, aki arról panaszkodik, hogy a bátyját még közmunkára sem veszi fel a polgármester, mert valamiért megharagudott rá. A hosszú történet nehezen érthető, volt valami verekedés, a férfit elvitték a rendőrök, s ezért, „büntetésből”, mondja az asszony, a férfit nem veszik vissza közmunkára. Ki tudja mi az igazság? A férfi, akiről szó van, ott áll a szomszédos udvarban, az asszony int neki, hogy jöjjön ide, de a férfi meg sem mozdul. „Így aztán nincs neki semmi jövedelme, még az a huszonkétezer forint se”.

Ballagunk vissza. A mellettem menő asszony meséli, nagy öröm érte nemrég, az unokája munkát kapott Kecskeméten a Mercedes gyárban, s az itteni viszonyokhoz képest elképzelhetetlenül sok pénzt keres, 187 000 forintot. Nagyon jó munkája van, mondja, meg még tanítják is mellette, már letett két vizsgát, s ezért még emelni fogják a fizetését. A multik… gondolom én.

Este Vásárosnamény, lehetünk vagy húszan egy kis üzletben. Mindenki panaszkodik, arról beszél, hogyan sorvad a város, nincs munka, az embereknek nincs pénzük, bezárnak a boltok, üzletek, megszűnnek a munkahelyek. Fáradt reménytelenség érződik. „El kell innen menni”, mondja az egyik fiatal lány, aki mellettem áll. „Nincs itt semmi.” Ahogy ott ülök, és hallgatom az embereket, hirtelen eszembe jut, amit az egyik falusi asszony mondott délután. Arról beszéltünk, hogy a faluban nincs semmi munkalehetőség, aki teheti, elmegy. „Aztán ki marad itt, tudja-e”, fordul hozzám. „A gyerekek, mi öregek, meg a szegények, a cigányok”. Vidéki Magyarország 2012 ősze… Ez is a mi országunk.