Sámod aprócska ormánsági település. A polgármester fogad bennünket. Sokan jöttek el egy rövid beszélgetésre: környékbeli polgármesterek, kistérségi vezetők, érdeklődők. Az egyik polgármester hozzám lép. Mondja, hogy odaszóltak a Fidesztől, hogy mit keres a környéken Gyurcsány és miért találkoznak vele. Gyakori eset. Hányszor megtörtént az elmúlt hónapokban, hogy a Fidesztől félve kerülték a találkozást ilyen-olyan helyi vezetők... De azt is látom, hogy egyre kevésbé fogadnak szót az emberek a helyi fideszes notabilitásnak. A félelmet lassan felváltja a megvetés. Meg a „csakazértis” hangulata.

Az Ormánságra az ország egyik legszegényebb térségeként szoktunk gondolni. Mégsem panaszokat hallottunk. Inkább egyfajta büszkeséget, hogy mennyit változott, fejlődött itt a világ az elmúlt tíz évben, vagy legyünk pontosabbak, ahogy a polgármesterek mondták, a szocialista kormányzás alatt. Dicsérik az egykori szocialista országgyűlési képviselőt, Kocsi Lászlót, aki szinte mindent elintézett: épült út, iskola, orvosi rendelő, szennyvízcsatorna.

Bónis Imre polgármesterrel útnak indulunk. Családokat látogatunk. Mondanom sem kellene, ugyanaz a panasz mindenhol: nincs elég munka. A közmunka egy kis segítség, több a semminél, de az sem jut mindenkinek, és a havi negyvenhétezer forint alig elég valamire. Nem kell ezeket az embereket munkára biztatni. Dolgoznának, ha lehetne, ha kellenének valakinek.

A délután legizgalmasabb programjaként átugrunk Horvátországba, Pélmonostorra. A baranyai háromszög legnagyobb településén mintegy tízezren élnek. Közülük ezer magyarnak, vagy háromezer szerbnek mondja magát. Mohácsi barátaink a délszláv háború óta szoros személyes kapcsolatot ápolnak a helyiekkel. Mostani látogatásunk apropóját is az adta, hogy könyvet gyűjtöttünk a pélmonostori Baranyay Júlia népfőiskolának, és az első háromszáz kötetet most adtuk át.

A tízezer fős horvátországi magyarság komoly bajban van. Idén a magyar nyelven tanító négy általános iskolába összesen tizenhat (!) elsős diákot írattak be. Nem nehéz levonni a következtetést: ha így folytatódik a trend, lassan nem lesz, aki magyarul beszélne, aki magyarnak vallaná magát Horvátországban. Az okok persze összetettek. Természetesen erős a többségi nemzet kulturális, egzisztenciális gravitációja. De van itt más is. Ma nem sikk magyarnak lenni. Rossz a hírünk a világban. Döcög a gazdaságunk. A mai kormány nem csak itthon, de határainkon túl is folyamatosan feszültséget szít, jó és rossz magyarokra osztja a határon túliakat (is). Az előbbit jutalmazza, az utóbbit bünteti.

Meglepetésünkre a magyar egyesületek székházában (?) vacsorával várnak bennünket és sokan gyülekeznek, hogy találkozzanak velünk. Nem vesszük fel a magyar állampolgárságot, mondják. Nekünk itt van az életünk, mi horvátországi magyarok vagyunk, nem akarunk játékszere lenni az anyaországi belpolitikának. Magyarországról az ott élőknek kell dönteni, ismétlik szó szerint a mi érveinket, amiért is nem szavaztuk meg a Parlamentben a kettős állampolgárságról szóló előterjesztést. A mi kormányzásunk alatt nyugalom volt. Nem beszéltünk bele az ő dolgaikba, nem tettünk különbséget magyar és magyar között, mondják.

Hát így…