HTML


A MI Országunk 2012

Friss topikok

  • : Azt hiszem megyek hányni. Ilyen egy képmutató társaságot. Na ezt a blogot is rakombe a szarblogok ... (2012.11.26. 15:58) Első nap - Tiszaadony
  • Noked-Lee: "a magyarok rég elvitték a gyerekeiket a jászberényi iskolákba" senkit sem érdekel, hogy vajon mié... (2012.10.30. 08:56) A tizenegyedik nap
  • noviktorka: @Noked-Lee: Ezt nevezem rövid bemutatkozásnak! (2012.10.27. 11:58) A harmadik nap - Cserháthaláp, Cserhátsurány
  • noviktorka: Milyen 8 évről karattyolsz szentember? Valóban nagy kizsigerelés volt a 13.havi nyugdíj, a 13. hav... (2012.10.22. 00:41) Hetedik nap
  • dugonics titusz: Hogy kerülök én ide? (2012.10.21. 23:31) A második nap

Címkék

Archívum

2012.10.26. 09:32 Gyurcsány F

Kilencedik nap

Battonya. A baloldalon a legtöbb embernek Karsai Jóska jut eszébe, aki az irtózatos szegénységre rendre látványos akciókkal hívta fel a figyelmet. Mi is ezzel a nyomorúsággal szembesülünk békési látogatásunk első állomásán. A családfő, nevezzük Jánosnak, 47 éves, egykori katona, a kapuban vár bennünket. Az ütött-kopott családi ház konyhája betonpadlós, a falak egy évekkel korábban félbeszakadt felújítás riasztó nyomait viselik. Jánost sok éve elhagyta a felesége, egyedül neveli a 22 éves Ádámot és a 19 éve Leilát. Munka se égen, se földön. Pénz legfeljebb közmunkából és segélyekből akad. János korábbi autóbalesetből származó súlyos, mozgását korlátozó sérülését követően megállapított rokkantnyugdíját elvették, mert az egészségkárosodás mértékét a felülvizsgálaton 42%-ban állapították meg. Ádám másodszor szakította félbe egyetemi tanulmányait, mert nem tudja fizetni a tandíjat. Hazajött közmunkásnak, hogy legalább a húga tanulhasson. Többet nem halaszthat az egyetemen, így végleg el kell hagynia a szegedi kampuszt. Tavasszal rendőrtiszt-helyetteseket képző iskolába jelentkezik. Leilának talán több esélye lenne, de ő meg sem próbálkozik az egyetemmel; inkább gyermekgondozónak tanul. Kérdezzük Jánost, mennyi pénzük van így 24-én. Az apa Leilára tekint, láthatólag ő tölti be a családi pénztárnok szerepét. A lány fillérre pontosan mondja a választ: 2025 forintjuk van a családi kasszában. A közmunkát heti bérben fizetik, reménykednek, hogy pénteken végre egy kis pénz áll a házhoz.

Rövid lakótelepi látogatás után indulunk a cigánysorra. Vendéglátónk egy hétgyermekes roma család, öt gyerek már kirepült, ketten – köztük egy súlyos idegrendszeri betegséggel küzdő lány – még a szülőkkel élnek. A tapasztalat itt is hasonló: se munka, se pénz. A kopottas, de takaros és rendkívül tiszta kkonyha pamlagán a látogatásunkra érkezett egyik fiúgyermek ül a feleségével. Ikergyermekeik tíz évesek. Gyula meséli, hogy bajban van. Az ikrek egyike kitűnő tanuló, ha egyszer tovább akarna tanulni, életük nagy tragédiája lesz megmondani a fiúnak, hogy erre semmi esély sincs. A kitörés lehetőségét elvette tőle ez a világ. A cigányasszony azt mondja, ha a gyerekek éhesek, csak egy szelet kenyér és némi zsír jut az asztalra. Nem a szegénység a legborzasztóbb – mondják – hiszen mindig szegények voltak, hanem az, hogy mostanra a remény is elveszett. Hozzanak munkát! – csak ezt ismételgetik...

Alig fél óra út Lőkösháza. Az első ciklusát töltő polgármester asszony ebédre hív minket, az ételt a falu DK-s alpolgármestere főzte. A község az elmúlt tíz évben sokat fejlődött, az utcák képe rendezett, a faluház, az egészségügyi központ, az iskola és az óvoda is mostanában újult meg, a focicsapat frissen jutott fel a megyei másodosztályba, hétvégenként sok százan szurkolnak. Ennek ellenére a település lélekszáma folyamatosan csökken. Látogatásunk hírére, dacára a kora délutáni időpontnak, sok tucatnyian jönnek ki az utcára és keresik a találkozás lehetőségét. Az emberek nem panaszkodnak, visszafogott szenvedéllyel, méltósággal ostorozzák a kormányt. Sorolják a sérelmeiket. Egy autóba szálló férfi odakiáltja: legyen maga újra az elnök, - mire a mellette álló felesége hangosan megjegyzi: múltkor ugyanezt mondtad Orbánról. Időnként nem könnyű a választókon kiigazodni – jegyzi meg alpolgármester barátunk.

A kora délutánt Eleken töltjük. A szocialista színekben nyert polgármester, teljes természetességgel és nyitottsággal fogad bennünket. A határszéliség Trianon óta tartó őrlődéséről, az egykor hétezres város ötezer főre zsugorodásának okairól a fiatalok tömeges elvándorlásáról beszélgetünk. Ma már nem Szegedre vagy Budapestre, hanem külföldre mennek. Egyetlen esélyünk van, ha Arad felé megépül a határig vezető út és kinyílik a románok számára is Schengen. A polgármester szemmel látható lelkesedéssel és némi irigységgel mesél Arad fejlődéséről. Ott nem elűzik, hanem vonzzák a befektetéseket, a munkahelyeket. Közmunkásokhoz indulunk. Egy kis csapat cementtel dúsított agyagból modern vályogtéglát présel. Beállunk közéjük, lapátolunk, préselünk, nem többet mint egy fél órát, csak hogy érezzük, vagy talán csak sejtsük, hogy milyen érzés 250 Ft-os órabéréért kemény fizikai munkát végezni. Az elekiek a mezőgazdasági közmunkaprogramban, öthektárnyi területen káposztát, zöldbabot, paprikát, uborkát és egyéb zöldségféléket termesztenek. A zöldségeket hat-hét asszony egy kis savanyító-üzemben dolgozza fel. A város, 1200 főre főző konyhája a savanyúságot az utolsó dekáig felhasználja. Kereshetnék a kákán is csomót, de azt gondolom, hogy dacára annak, hogy ez a program Orbán alatt indult el, az ezernyi probléma mellett, ez lehet, hogy jó irány lesz.

Kisvárosi látogatásaink tapasztalatát meghazudtolóan, több mint 200-an várnak bennünket egy rövid, talán szokásosnak mondható fórumon. Ide persze elsősorban azok jönnek, akik velünk szimpatizálnak, de a kérdezők között feltűnik a Jobbik korábbi, helyi vezetője, aki már hevület nélkül, de az ismert érveléssel kérdez: Miért engedjük be a kínai „szemetet”? Miért nem mentettük meg a világhírű magyar mezőgazdaságot? Molnár Csaba emlékezteti Andrást: az első jobboldali kormány szedte szét a termelőszövetkezeteket, adta el az élelmiszeripart, darabolta fel a kereskedelmi láncokat. Hozzáteszi: nem ismer olyan sikeres országot, amely ne nyitott gazdaságra, a magántulajdon, a magánkezdeményezés elsőbbségére, versenyre épülne.

A korán sötétedő őszben elindulunk Nagyrábé irányába, a hajdú-bihari Sárrétre. Erről majd holnap. 

Szólj hozzá! · 1 trackback


A bejegyzés trackback címe:

https://mi-orszagunk.blog.hu/api/trackback/id/tr204871018

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Kilencedik nap 2012.10.27. 09:06:01

Beállunk közéjük, lapátolunk, préselünk, nem többet mint egy fél órát, csak hogy érezzük, vagy talán csak sejtsük, hogy milyen érzés 250 Ft-os órabéréért kemény fizikai munkát végezni.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása