Zuhog az eső, a felhők a földet söprik, vége a jó időnek. Ülünk az autóban, nézzük az eső áztatta földeket, a kora reggeli órákban szinte néptelen kis falvakat – úton vagyunk a Jászságba. Az országnak abba a szögletébe, amely alig 70-80 km-re van Budapesttől, mégis olyan keveset tudunk róla. Vagy én olyan keveset tudok róla. Jászfényszaru, Jászjákóhalma, Jászkisér – furcsa hangzású nevek. Próbálom felidézni magamban, mit is kellene tudnom a jászokról, történetükről, kultúrájukról, de alig jut valami az eszembe. Tudom, hogy van saját eredettörténetük, volt valamikor saját nyelvük, önálló közigazgatásuk, de nagyjából ez minden. Aztán persze az is eszembe jut, nincs ennek különösebb jelentősége, hiszen mi ma elsősorban itt élő cigányemberekkel fogunk találkozni.

Akárcsak az ezt megelőző napokban, oly gyakran. S noha valójában ezt is tudjuk, mégis megdöbbentő naponta azzal szembesülni, hogy a vidéken, elsősorban a kisebb falvakban élő cigányságot milyen elemi erővel sújtja a szegénység, milyen mély gyökereket vert életükben a kilátástalanság, és a reménytelenség. És, hogy miképpen próbálják berendezni az életüket ebben a nyomorúságos világban. Ebben a tekintetben nincs sok különbség, szinte mindegy, hogy az ország melyik részén járunk. Ugyan órákkal később majd azt mondja nekem az egyik cigányember: „Itt a Jászságban a legnagyobb a rasszizmus” – de ez persze különböző formákban máshol is gyakran elhangzik. S persze nem méricskélni kellene, hogy hol milyen erős a cigányellenesség, hanem tenni ellene, de ezen a téren semmi bíztatót nem tapasztaltunk. Semmit, sőt!

Jásztelken az ottani cigány szervezet vezetői, képviselői várnak bennünket. Rövid beszélgetés, kávé, pogácsa, majd elindulunk meglátogatni néhány cigány családot. Nem a legszegényebbeket, ahogy helyi vezetőink mondják, mert azok egy külön telepen élnek, s oda most, ebben a zuhogó esőben nem lehet elmenni, beleragadnánk a sárba. Hány ilyen telep lehet/van ebben az országban, gondolom. Nem sok minden kell, elég egy kis eső, és fizikailag is el vannak zárva a külvilágtól. Nem szívesen gondolok arra, hogyan élhetnek az emberek ott, azon a telepen. És még kevésbé szívesen gondolok arra, mit tudnánk mondani azoknak az embereknek, ha oda tudnánk menni…

Közben megérkezünk az első házhoz. Rendezett körülmények, tisztaság, meleg, kisgyerekek, a szűkebb családon túl érdeklődő rokonok. Állunk a konyhában, hallgatjuk, ahogy a mindennapjaikról beszélnek. „Valahogy kijövünk” – mondja a fiatalasszony, aztán elmeséli, hogy néha van munka a közeli Jászberényben, meg van közmunka is. Aztán mutatja, hogy tudnak még külön is pénzt keresni. Kis gumihengerekről kell letépkedni a felesleges, préseléskor rajta maradt gumiszálakat. Darabonként 30 fillért kapnak… Később majd minden házban látunk ilyen, nylon szatyrokban tartott hengereket. Tovább megyünk. Dezső (a neveket megváltoztattam) egykor jó menő építési vállalkozó volt, több mint száz emberrel dolgozott nagy budapesti építkezéseken. Mára semmi sem maradt a vállalkozásából, csak egy szívinfarktus, meg egy súlyos operáció emléke. Ez a ház is nagy, rendezett, de a házaspárból ömlik a panasz. Az asszony közmunkás, és azt panaszolja, hogy pénteken megint nem kaptak fizetést. Még a heti esedékes pénzüket sem kapták meg. Amikor az asszony megtudta, hogy nem lesz fizetés („nem jött meg az iktatószám” – magyarázta valaki), elment a jegyzőhöz, hosszasan veszekedtek, kiabáltak, aminek eredményeképpen aztán kaptak valami előleget. „Megaláznak minket, állandóan megaláznak” – mondja sírós, rekedtes hangon. „A magyarok közmunkában ülnek az irodákban, az önkormányzatnál harmincan is vannak” – sorolja. „Mi meg tisztogathatjuk az árkokat az esőben, és még a pénzünket sem kapjuk meg”. Hány helyen hallottam már szinte ugyanezeket a mondatokat! Hány helyen szembesültünk már a helyi önkormányzatok diszkriminációjával, a cigányok kiszolgáltatottságával, tehetetlenségével, dühével!

Délután fórum a helyi művelődési házban. Sokan vannak, ülnek csendben, figyelmesen hallgatnak bennünket. Aztán, amikor a kérdésekre kerül a sor, megint átszakad a gát. Mondják, sorolják ugyanazokat a panaszokat, mint amelyeket már sorstársaik is soroltak máshol, mindenütt. Beszélnek a mindennapjaikat keretező, meghatározó diszkriminációról, a gyerekeiket az iskolában ért megaláztatásairól (ma Jásztelken az iskolában harmincöt cigánygyerek tanul, a „magyarok” rég elvitték a gyerekeiket a jászberényi iskolákba), az önkormányzat packázásairól, a holnaptól való félelemről, a kilátástalan reménytelenségről. És ez a legszembeötlőbb. Az, hogy az elmúlt hetekben nem találkoztunk olyan cigányemberekkel, akik akárcsak a legminimálisabb mértékben, de mégis valami bizalommal néznének a jövőbe. Ha megjegyezzük, de majd a gyerekeik… Csak legyintenek. A jövő eltűnt, elveszett, megsemmisült.

Mennyi vita zajlik ma ebben az országban, hogy van-e rasszizmus, cigányellenesség, antiszemitizmus. Van. De ez persze nem azt jelenti, hogy a magyar társadalom rasszista, vagy antiszemita. Ugyanakkor saját magunkat csapjuk be, ha nem látjuk, ma ebben az országban több százezer ember éli úgy az életét, hogy mindennapjaiban állandóan szembesülnie kell az előítéletekkel, azzal, hogy a bőre színe, a kinézete, a szegénysége, a hovatartozása miatt a többség lenézi, megveti, megalázza. Magyarországon szegénysorban élő cigánynak lenni elviselhetetlenül nehéz élet. És ez mindannyiunk szégyene.