Kora reggel indulunk tovább. Hűvös, őszi reggel van, a földeken mindenütt pára, köd. Néhol őzek mászkálnak a szántásokon. Szótlanul ülünk az autóban. Még mindenki a tegnapi nap élményeit, tapasztalatait, hangulatát ízlelgeti magában. Közben rövid telefonok a családdal, a gyerekekkel, a barátokkal.

Délelőtt érkezünk Sajókazára. Derdák Tibor és Orsós János, az iskola alapítói, és máig tanárai várnak bennünket. Az iskola tele gyerekekkel, óriási zaj, nyüzsgés, vidámság, jókedv, és némi izgalom a levegőben. Rövid beszélgetés az egyik tanteremben az iskoláról, annak történetéről, majd benézünk egy-két órára. Az egyik teremben matematikai képletekkel barátkoznak a tanulók, a másikban képeket készítenek, tablókat állítanak össze. Közben kint, az emeleti előcsarnokban egyre többen gyülekeznek. Ünnepség készülődik, aminek a mibenlétét nem nagyon sikerült megértenem. De idő sincs a kérdezősködésre. Összeállt az asszonykórus, kezdődik az éneklés, pillanatok alatt fergeteges hangulat kerekedik, diákok, tanárok, kicsiny gyerekek, szülők együtt énekelnek. Aztán jön a diákok és tanárok kórusa, akik ugyancsak nagyszerű hangulatot teremtenek, az amerikai néger polgárjogi mozgalom dalaival. Nézem, hallgatom ezt a jókedvű és nagyon politikus kavalkádot. A sajókazai cigányokat, az amerikai önkéntest, aki három éve itt ragadt az iskolában, a cigánydalokat, a „We shall overcome”-ot, a sok ragyogó szemű, nevető fiút és lányt. És nézem Derdákot és Orsóst, akik nyugodt mosollyal az arcukon, derűsen és hihetetlen nyugalommal figyelik, irányítják a történéseket. Jó érzés itt lenni, az ember szinte azonnal otthon érzi magát. Látom társaim arcán is, ezt a derűs megnyugvást, a jó érzést. Az egész ünnepség talán egy félórát tart. Majd Orsós közli a gyerekekkel a jó hírt, „tíz perc szünet, aztán folytatódnak az órák”.

Mi elindulunk egy rövid sétára. Két perc, vagy talán annyi se, mondjuk kétszáz méter, és egyszerre vége minden jó érzésnek. A sajókazai Sólyom-telep országszerte elhíresült az ott élők borzalmas nyomoráról. Az egykori bányásztelep mára a társadalom legszélső peremének szimbólumává, a végérvényesen leszakadtaknak, hogy azt ne mondjam, a kitaszítottaknak a brutális reménytelenséget sugalló lakóhelyévé vált. Aligha véletlen, hogy a telep lakói nem akarnak már több újságírót, kamerát, fényképezőgépet látni. Minket is gyanakvó távolságtartással figyelnek, és csak nagyon lassan oldódnak fel. De van, aki láttunkra, behúzza az ajtót helyettesítő függönyt, vagy behajtja az egyébként nem csukódó ajtót. Az állapotok nehezen leírhatók, mindenütt rendezetlenség, elhanyagolt, omladozó épületek, törmelék, szemét. Az egykori mozi – még mindig látni a „Bányamozgó” feliratot – láttán, bármilyen furcsa, a New York-i Harlem üresen álló, omladozó, a fekete fiatalok által közösségi térként használt épületei jutnak az eszembe. A Sólyom-telep fiataljai pedig itt, az egykori moziban, annak romjai között „buliznak” esetenként. De mégsem az épületek, a telep fizikai látványa a legtorokszorítóbb. Hanem az az ordító dühbe, vagy éppen teljes kilátástalanságba forduló reménytelenség, ami sugárzik az ott élő emberekből. Azok, akik szóba állnak velünk, vagy a szó szoros értelmében üvöltve kérik, követelik, hogy segítsünk rajtunk, vagy csöndes írásba fulladó hangon, mondják, „nehéz ez a szegénység”. Mi meg csak állunk, hallgatunk, próbálunk ezt-azt mondani, de egy-egy gesztusnál, kézszorításánál, tétova bátorításnál többet nem tudunk tenni. Szégyen ez, mindannyiunk szégyene, fogalmazódik meg bennem egyre erősebben. És az a legrettenetesebb, hogy tudom, azok számára, akik itt élnek, alig van remény. És tudom, hogy ezt ők is tudják. Az egyik ház mögül hirtelen felbukkan egy hároméves forma kisfiú, fejére csavarta a trikóját, mosolyogva néz rám, majd zavartan tologatni kezd egy ócska, tönkrement babakocsit. Gergő, a kisfiam jut az eszemben, egykorúak lehetnek. Próbálok beszédbe elegyedni a kisfiúval, aki néz rám, nem szól semmit, aztán beszalad a házba, a nagyanyjához. Talán a hasonló életkor okán, egész nap ez a szótlan kisgyerek jár a fejemben. Közben egyre többen jönnek, egyre többen és egyre hangosabban kérnek segítséget, kiabálják a panaszaikat, sorolják a megaláztatásokat. Nekünk meg mennünk kell…

Indulunk tovább Rakacára, együtt azokkal a gyerekekkel, akiket az iskolabusz elvisz ebédelni Edelénybe, utána meg haza. Életemben nem jártam az országnak ezen a vidékén. Az út Rakacára gyönyörű vidékeken visz át, sosem hallott falunevek az útjelző táblákon. Ez is a mi országunk, jut az eszembe, csak éppen sosem jártunk erre, szinte semmit nem tudunk róla. De hát most éppen ezért vagyunk itt, próbálom magamnak elmagyarázni a helyzetet. Rakacán sokan várnak bennünket, a csődület egyre nő, az emberek csoportokban állnak az utcán. Rakacán lényegében csak cigányok élnek, munka semmi, még közmunka is alig. Mégis a falu rendezett, gondozottak a házak – csak majd az esti séta során mutatják meg, hova dobják el a szemetet a falu szélén, mert szemétszállítás nincs, az önkormányzat nem tudja megfizetni. Az emberekből ömlik a panasz, s mind azt kérdik, hogyan éljenek meg 22500 forintból…? Több családnál is kérdezősködünk, a legmagasabb családi jövedelem, amivel találkoztunk havi 60000 forint volt, öt emberre. De vannak, akiknek semmi jövedelmük nincs, és jövőre sem lesz, mert képtelenek azt az egy havi munkát felmutatni, ami kell ahhoz, hogy jogosultak legyenek a szociális segélyre. Van olyan fiatalember, aki napi 15 kilométert biciklizik azért, hogy meglegyen az a bizonyos egy hónap. Szociális munkás nincs, van viszont naponta háromszor-négyszer rendőrség, járőrautó, amely „vadászink ránk, hogy megbüntethessenek”. Akit elkapnak, hogy engedély nélkül összeszedett valamennyi fát az erdőn, azt kíméletlenül megbüntetik. „A sógort is, meg engem is elkaptak, két kosár fa volt nálunk, ötvenezer forint. Érti, ötvenezer” – a férfiben, aki ezt meséli, még csak indulatok sincsenek, csak valami lemondó, értetlen keserűség. „Maga mit csinálna, ha a gyerek fázna, és nem tud tűzifát venni” – teszi fel a kérdést, de persze nem vár választ. Én én megint azt érzem, amit Sajókazán, a szégyent, hogy ebben az országban így kell, hogy éljenek emberek. Több mint 300 kilométerre Budapesttől, bent a hegyek között, magukra hagyva, rettegve a rendőröktől, az emberi méltóságot tiszteletben tartó segélyezési rendszer nélkül, élnek, ahogy tudnak. És akkor még nem tudtam a Dányi gyerekekről…

Állunk egy szegényes ház egyik helyiségében, talán a konyhában, ha lenne benne tűzhely, de nincs, csak két vagy három pad. Az egyiken ott ül három lány, az egyik 16 éves, másik talán 12, a harmadik 7-8 évesnek látszik. Az édesapjuk 46 évesen aznap reggel halt meg. Az édesanyjuk már évekkel ezelőtt. Ülnek a padon, nem sírnak, ott áll mellettük az apjuk testvére, a legnagyobb lány, aki épp a temetést intézte, férje, az egyik szomszédasszony, meg mi, és ott áll velünk a teljes tanácstalanság, és reménytelenség. A lányok nagybátyja sírva meséli, kaptak az önkormányzattól százezer forint támogatást a temetésre, de ezt majd vissza kell fizetni, levonják a havi 22500 forintos segélyből. Levonják a havi 22500 forintos segélyből – írom le még egyszer, hogy jobban érthető legyen. Mert egyébként nincs ember, aki ezt érti. Nézem ezt a három madárkát a padon, nem szólnak semmit, csak nézik ezt a kisebb csődületet. Majd próbálunk segíteni, gyűjtést rendezni, mondjuk halkan. „És hétfőtől járjatk megint iskolába, ne addjátok fel” – ennyi, amit még mondani tudunk.

A délutánt fórum zárja le a helyi közösségi házban. Az emberek nem sokat mondanak, nem sokat kérdeznek. Ide-oda hullámzik az akadozó beszélgetés. Szóba jön a közmunka, sokan attól félnek, jövőre még kevesebb lesz a segély. Munkára itt már senki sem számít. Kifelé jövet mellém sodródik egy idősebb ember, s azt kérdi: „Maga biztosan tanult ember, csak azt mondja meg nekem, hogy képzelik ezt ott fenn, hogyan lehet megélni 22500 forintból?” Nem tudok mit válaszolni, de aznap ő a sokadik ember, akin látom, nem is vár választ. De nem azért nem tudok válaszolni, mert nem tudom, hogy mit mondjak, hanem azért, mert összeszorult a torkom, egy hang nem jön ki rajta. Rohadt egy nap volt…