Tolna, Baranya, Somogy és Bács az eheti úti cél. Tamásiban kezdünk. Az utcán állva várok a többiekre kora reggel, megállít egy középkorú nő és kérdezi, hogy merre megyünk a héten. Hmmm... Van híre az országjárásra.

Megállunk az M7-en egy kávéra. Megszólít egy férfi. Elment ezeknek az esze? – kérdezi. Nem értem  - mondom. Erre hosszú panaszba kezd. Fuvarozok tüzépeknek. Általában rönkfát. Három kamionom van. Ha tényleg nyolcvan forint lesz a kilométerenkénti útdíj, akkor lehúzhatom a rolót. Most havonta fizetek huszonvalamennyi ezret, így meg naponta kell majd negyven ezret fizetni. Normálisak ezek? – kérdezi újra. Megtudom, hogy a fuvar kilométerenkénti díja ma 280 forint körül van. A nyolcvan forintos útdíj ennek harminc százalékát vinné el. Ez tényleg elég brutális...

Emlékszem, 2008-ban mi is sokat tárgyaltunk a kilométer arányos útdíj bevezetéséről. Sok-sok tárgyalás után azért nem engedtem zöld utat a programnak, mert az előterjesztők képtelenek voltak arra válaszolni, hogy mindennek mi lenne a következménye a magyar fuvarozókra. Mennyivel emelkednek átlagos költségei, hányan mennek tönkre, hogyan alakul át a piac? Mert nem elég annyit mondani, hogy mennyi lesz a költségvetés bevétele. Azt is modellezni kell, hogy a másik oldalnak, a fuvarozóknak, a szállítóknak ez mivel fog járni. A mostani kormányt ez láthatólag nem érdekli. Beszél, nagyon sokat beszél a hazai kis- és középvállalatok megsegítéséről, de ez üres locsogásnak tűnik.

Újkeletű fuvarozó ismerősöm alkalmazottja kapcsolódik be a beszélgetésbe. Higgye el uram, én szállítok embereknek, sokat beszélgetek velük. El fogják zavarni ezeket, jól s...be fogják őket rúgni. De meg is érdemlik.

Növekszik körülöttünk a kör. Újabb beszélgetőtárs szól közbe. Mondja, mit csinál ez a Schiffer meg ez az izé....ez a Mesterházy? Nem értik, hogy ha itt szerencsétlenkednek, akkor ezek rajtunk maradnak? A Milla meg miért tesz úgy, mintha ő fújná a passzátszelet? Csak egyszer találkoznék ezzel a Kováccsal – mondom neki Juhász, nem Kovács, erre ő: úgy is jó -, hát én megmondanám neki. Rohadtul megmondanám... Mert ők lesznek a felelősök, ha ez az átkozott banda a nyakunkon marad.

Hát így kezdődött a negyedik nap. Pedig még milyen messze van Tamási?

Zuhog az eső rendületlenül. Programunk első fele veszélyben, hiszen az építkezésnek mára lőttek. A munkásokat is hazaengedték, egy napos szabadságra küldték őket.  Ülünk az irodában, beszélgetünk a tulajdonos ügyvezetővel. Sokadik éve bajban az építőipar. Leálltak a közberuházások, nincsenek építkezések. Hullámzik a cég árbevétele. Egyik évben alig kétszázmillió, két évvel később négyszáz. Kétszer is nyertek EU-s pályázaton, vállalták, hogy cserébe vagy ötven ember foglalkoztatnak. Mondanom sem kell, hogy hivatalosan bejelentve, közterhet fizetve. De most nem látják a jövőt, minden bizonytalan. A közbeszerzési értékhatárt ráadásul felemelték, 150 millió alatt elegendő zártkörű, meghívásos pályázatot hirdetni. Értjük az utalást, a csókosok így könnyebben nyúlkálhatnak a húsos bödönben, a többiek meg nem érdekesek. Nem csak Orbánnak van kedvenc cége, oligarchája. Így épül az egész Fidesz világ. Szerintem a félelem légkörében nem is sejtik, hogy milyen sokan megvetik, utálják őket. Lehet itt még nagy pofára esés.

A szegénységnek ezer arca van. Tamási mellett vagyunk egy párszáz lelkes faluban. Vendéglátóinkat hívjuk Erzsinek és Lacinak. Erzsi negyvennégy, Laci hatvan éves. Hat gyermekük van, mindegyik otthon él még. A kis Laci huszonkét éves, a legkisebb gyermek Ottó, most másodikos. Lacit a múlt héten bocsátotta el a környék egyik legnagyobb foglalkoztatója. Hatvan évesen alig van esélye, hogy munkát találjon. A férfi összetörten támasztja a falat, nem titkolja könnyeit miközben meséli, hogy miként küldték el. Embertelenül, igazságtalanul bántak el vele. A kis Laci még dolgozik. Jobb hónapban kilencven ezret visz haza és az egészet anyja kezébe teszi.

Erzsi egy másik cégnél dolgozott. A szerződések egyre rövidebbek lettek, a végén hetente hosszabbítottak, aztán úgy se. Elküldték sok tucat társával együtt. Egy hónapja telefonáltak, hogy lenne munka. Aztán kiderült, hogy csak háromnapos szerződést ajánlanak. Ha ezt elfogadja Erzsi, akkor nem kapja többet a gyet-et, ami még december végéig járna. Értjük, hogy háromnapi munkabérért nem mondhatott le pár hónapnyi, havi húszezer forint körüli ellátásáról.

Tavaly egy ideig arra sem volt pénzük, hogy kicseréljék a gázpalackot, így aztán hónapokig egy kétlapos villanyrezsón főztek. Sejtették, hogy magas lesz a villanyszámla, de amikor kijött az éves fogyasztás elszámolása négyszázezer forintról, akkor nagy volt az ijedtség. A szolgáltatótól tízhavi részletfizetést kértek. Csak hat hónapot engedélyeztek. Most, hogy a törlesztés elvisz hetvenezer forintot, a hónap közepén már egy fillérjük sincs. A lisztes doboz üres, cukor már nincs. A gyerekek üres kenyérrel mennek iskolába. Van még egy kis krumpli, hagyma. Kevesebb a kevésnél is.

Ezek az emberek dolgoznának. De nincs hol. Szépen, tisztességesen nevelik gyermekeiket, a legnagyobbon kívül mindegyik iskolába jár. Csökkenthetik a szociális támogatást, hogy nagyobb legyen az ösztönzés a munkára, de ezzel Erzsiéknél csak azt érik el, hogy még kilátástalanabb lesz a helyzetük, hogy még szegényebbek lesznek. Nekik nem ösztönzés, hanem munka kell. De az nincs. Mindenki leépít. Hajrá Orbán-Matolcsy féle unortodoxia!

Erzsivel és Ottóval elmegyünk nagybevásárlásra Tamásiba. Cukrot, lisztet, vajat, zsírt, almát, sajtot, száraztésztát, kolbászt, oldalast meg még számtalan dolgot veszünk. Egy hétre, talán kettőre könnyebb lesz, de a lényegben nem tudunk segíteni. Erzsinek és Lacinak nem lesz munkája. Reménytelenül sodródnak.  

Aztán közösen főzünk, de vacsorára már nem maradunk. Elindulunk a cigánysorra, nincs kétségem, ott másfajta szegénység fogad majd bennünket. De nemcsak a szegénység más, mintha a politika is más lenne. Érzékeljük a pikantériáját annak, hogy a cigánysoron az LMP helyi vezetője kalauzol bennünket. Neki ez természetes...