Nagyatádon vagyunk. Apai nagyapám itt, a városi temetőben nyugszik. Amikor erre járok, mindig apámra gondolok, mi tagadás, vegyes érzelmekkel.

Családokat látogatunk. Második vendéglátónk a Papp család. 55-60 körüliek. Gábor és felesége, Zsófi. Történetük drámai, és ez a legkevesebb, amit mondhatok. Zsófi kálváriája 2010 szeptemberében kezdődött. Gennyessé vált vizelete, erős vesefájdalmakra panaszkodott. A négyszeri antibiotikum kúra semmit nem segített, a fájdalmak nem szűntek. 2011 januárjában egy újabb vizsgálat idegen testet fedezett fel hasüregében. Az azonnali műtéttel egy 50x3 milliméteres fadarabot távolítottak el Zsófi hasából. A műtét során megsérült a hashártya, a vékonybél egy darabját is el kellett távolítani. A műtét utáni fertőzés újra folyamatos antibiotikum kúrát követelt.

Zsófi fájdalmai a műtétet követően sem csökkentek. Ezzel kelt, ezzel élt, ezzel aludt. Orvosról orvosra, kórházról kórházra jártak. 2011 szomorú statisztikája szerint harminchét orvosnál jártak kilencvennégy alkalommal, eközben több mint háromszázezer forint hálapénzt fizettek ki. A felkeresett orvosok negyvennyolc különböző tablettát, injekciót, kúpot, kenőcsöt írtak fel.

2011 decemberére Gábornak és Zsófinak elfogyott minden pénze és ereje, véget kívántak vetni életüknek. Egy reggelén elköszöntek egymástól és több mint kettőszáz darab tablettát vettek be. Huszonöt óra után találtak rájuk, Gábort újra kellett éleszteni, öt napig kómában volt.

A helyzet azóta még tragikusabb. Gábor elvesztette fizikai erejét és munkáját, Zsófi fájdalmai állandósultak, és alig elviselhetőek. Zsófi rokkantsági ellátása és Gábor jövedelempótló támogatása együtt sem éri el az ötvenezer forintot. Az albérlet harmincötezer forintját már hónapok óta nem tudják fizetni. A szociális központ kedvezményes áru egy adag ebédjén már hónapok óta ketten osztoznak.

Zsófi egyfolytában sír. Fogja kezemet és zokog. Te jó Ég, mit is mondhatnánk, tehetnénk?! Bevásárlunk, ételt viszünk, újabb orvosi segítséget ígérünk. Reménykednek, kapaszkodnának, de mi is telve vagyunk kétellyel. Mit tehetnénk értük. Szégyelljük, takarjuk könnyeinket és képtelenek vagyunk szabadulni fájdalmuk megérintő sugárzásától egész nap.

A nap folyamán következhet vesszőfonásból élő csodálatos roma család, beállunk közmunkásnak Somogyvámoson, majd beköltözünk a Krisna völgybe, de Zsófi története fogva tart bennünket. Iszonyatos sorsokkal találkozunk, és van, hogy tehetetlennek érezzük magunkat. Mintha a mi szégyenünk is lenne Zsófi fájdalma.

Tud neki segíteni valaki?