Álmosan pislogunk egymásra, ahogy sorra kerülünk elő szobáinkból. Hajnali 4 óra van, mi tagadás, nem ilyenkor szoktunk kelni. Indulunk a Pataki Ruhaipari Zrt-be, 5:30-kor kezdődik a munka. Gyalog megyünk, jól esik a hajnali csípős levegő. A gyár előtt kisebb teherautó, kiflit, pogácsát, sajtos rudad árulnak. Beállunk a sorba, megvesszük a reggelinek valót.

A gyár egykor négyszáz embert foglalkoztató szövetkezet volt. Szovjet piacra varrtak ruhákat, sokszor százezres szériában. A piac összeomlott, az szövetkezetből társaság lett, a dolgozók megvették az üzemet, ma is csaknem ötven tulajdonos van.

Az üzemben lassan gyülekeznek az emberek. Mondják, szívesen jönnek kicsit korábban, hogy a munka megkezdése előtt még beszélgethessenek egy kicsit. Marika, a műszaki vezető kalauzol végig bennünket a soktermes épületben, megmutatja az összes munkafolyamatot, hogyan szabják, varrják, ragasztják, vasalják a ruhákat. A gyár német luxusmárkáknak készít női felsőruházati termékeket.

Az asszonyok minimálbért keresnek. Nem panaszkodnak, de mondják, hogy alig elég valamire a fizetés. Zsuzsának két gyermeke van, férje munkanélküli. Ha van alkalmi munka, akkor kicsit könnyebb – teszi hozzá. Persze feketén dolgoztatják, nincs bejelentve – folytatja az asszony. Zsuzsa két hónap elmaradásban van a lakásfelújításra felvett hitel törlesztésével. Dönteni kellett, vagy a gyerekeknek veszek könyveket szeptemberben, vagy a csekket fizetem be. Nem volt választásom – mondja Zsuzsa.

Fizethetnének többet is az asszonyoknak, dohogunk. Gábor, a cég könyvelője is azt mondja, hogy szégyenletesen alacsony ez a bér. De tavaly sem volt nyereség, teszi hozzá. Ha többet fizetünk, akkor csődbe megyünk és senkinek nem lesz munkája. Nézzük a szállításra váró ruhák árcéduláit. A női ruhák átlagos ára háromszáz euro, nyolcvanötezer forint körül van. Kérdezzük, hogy mennyiért varrnak meg egy ilyen ruhát? Mondják, tizenhét euróért, azaz kevesebb, mint ötezer forintért. És gyorsan hozzáteszik, az anyag sem lehet több tízezer forintnál. Gyors fejszámolás kezdődik. Ezek szerint egy ruha közvetlen költsége tizenötezer forint lehet, és a nyolcvanötezerért adják el. Nem a gyártás a legjobb üzlet, jövünk rá a banális igazságra.

Az üzemben százhúszan dolgoznak. Lenne többnek is munka, megrendelés is volna, de nincs elég ember. Hirdetést szoktunk feladni, de alig van jelentkező. Ennyi pénzért nem tolonganak az emberek, mondja Marika. A rakacai asszonyok jutnak eszembe. Mintha csak tudtam volna, két nappal korábban azt kérdeztem tőlük, hogy mennyiért dolgoznának. Azt mondta egyikük, hogy ötvenezerért bárhova elmenne és bármit megcsinálna. Nesze neked minimálbér, gondoltam akkor, most még egy igazsággal lettem gazdagabb: ami Sárospatakon alacsony bér, az Rakacán maga az álom.    

Lassan munkába állunk. Én a szabászatba megyek, Molnár Csaba bélést varr, Vadai Ági vasalni próbál. Megértő kedvességgel segítenek nekünk az asszonyok. Igyekszünk, igyekszünk, de mi tagadás, kezdők vagyunk. Nyolc órakor jön az első szünet, a reggeli ideje. Megyünk a többiek után, negyed óránk van megenni, amit hajnalban vettünk.

Erzsi mellé ülök. Mondja, hogy nyugdíj mellett dolgozik. Nem csak a pénz miatt, szabadkozik. Ez az életem. Mit csinálnék e nélkül. Ők a barátaim, tekint a többiekre. Az ember is nyugdíjban van, beszél férjéről, de ő sem bír otthon ülni, mindig kitalál valamit, hogy mehessen, teszi hozzá.

Negyed óra múlva vége a reggeli szünetnek, mindenki megy a dolgára. Mi is. Még hat óra a műszak végéig.

Gyári munkások voltunk egy kis időre. Anyám világa ez. Panasz nélkül, hajnali keléssel, mindennapi főzéssel. Munka és család, ez az élet. És anyám, mint a pataki nők, szerette munkáját. Keveset kerestek, de biztonságban érezték magukat. Az alacsony bér megmaradt, a biztonság elveszett. Kádárt várják vissza. Reménytelen vágyakozás. A szabadság mit ér biztonság nélkül? – kérdezik szemeikkel.

A szabadság a felemelkedés egyetlen esélye, gondolom én. De vajon el tudom-e nekik is mondani úgy, hogy higgyenek nekem? Talán igen. Igen.