Honlap
Nagyrábén vagyunk. Ősi magyar település, már a honfoglaló magyarok is alkalmasnak találták lakóhelynek, Rábé néven 1215-ben említik először a krónikák. Sanyinál reggelizünk, aki a környékbeli takarékszövetkezetnél dolgozik. Egykor a helyi TSZ vezetője volt, végigélte hogy az egykor sikeres sertés- és szarvasmarha tenyésztő gazdaság, hogyan esett darabjaira és szűnt meg mára az állattenyésztés. Feleségének egy kis virágboltja van. Most, mindenszentek előtt, az egyébként nem túl nagy forgalom élénkülésére számít. Reggeli után átmegyünk hozzá, beállunk a pult mögé, várjuk a vásárlókat. Egy ideig inkább a politika iránt érdeklődők és ránk kíváncsi emberek jönnek beszélgetni, persze, később jönnek vevők is.
A helyiek a földbérleti pályázatokat szidják. A szomszéd faluban egyetlen helyi lakos sem nyert, megnevezik azt a két embert, akik minden földet elvittek. Gyanújuk szerint mindez jó politikai kapcsolatuknak köszönhető. Gyors sétát teszünk a faluban, meg-megállunk, kapukhoz kijövő emberekkel beszélgetünk. A pár mondatba alig fér bele több a rövid bemutatkozásnál és pár udvarias szónál. A falu kultúrházának nagytermében kínai aprócikkeket árulnak dobozokból, van itt szinte minden a fodrászollótól a kávéfőzőig, és kétségtelen, pesti szemmel minden végtelenül olcsónak tűnik. Dacára a délelőtti időpontnak elég sokan válogatnak a cifra kínálatból és eszünkbe jut a tegnapi fórum egyik hozzászólója, aki a magyar áruk védelmében kitiltaná a kínai „szemetet” az országból. Melyik ujjunkat harapjuk? A magyar termelők egy részének ez rövidtávon jó lenne, a vevők persze azt is átkoznák, ha eltűnnének az olcsó áruk. Bepillantunk a könyvtárba, megnézzük a marosvásárhelyi fotóklub fényképkiállítását, és rövid teázás után folytatjuk utunkat a faluban. A szociális foglalkoztatóban csökkent munkaképességű dolgozók, nyolc asszony varr mazsorett ruhákat napi nyolc órában, ötvenegynéhányezer forintért. Az asszonyok, bár panaszkodnak, de nem kétséges, még ez a munka is sokkal jobb, mintha közmunkára kellene várniuk. Aztán megyünk-megyünk tovább, benézve több portára, meglátogatunk egy helytörténeti gyűjteményt. Érezzük, mintha kicsit megállt volna az idő Nagyrábén, s bár az emberek küzdenek, szinte tapintható a hitehagyottság.
Ebéd után visszafordulunk, Makó felé vesszük az irányt. Mintegy 160 kilométert, pár megállással tarkítva, helyenként útnak alig nevezhető szakaszokkal megküzdve, három és fél óra alatt teszünk meg. Makói esténk csak egy gyors vacsorát tartogat s a másnapi kora hajnali felkelésre készülve, mielőbb zárjuk a tizedik napot.
A hajnali 4 óra igencsak korán van legtöbbünknek, nem ehhez szoktunk. Az árusok már öt óra előtt pakolnak a piacon. Halljuk, hogy voltak, akik bár szívesen fogadtak volna bennünket segédnek pár órára, de félve a helyi hatalom bosszújától, nem titkolva szégyenkezésüket, inkább azt mondták, hogy nekik ehhez nincs bátorságuk. Máriát és párját, Jóskát nem ilyen fából faragták. „Mitől félnénk? Mindig tisztességesek voltunk, örülünk, hogy jöttek.” – mondja Mária. Pakoljuk az árut, melyet tegnap vettek a dorozsmai nagybani piacon, s közben próbáljuk megérteni a piac életének szabályzóit, a napok folyásának mikéntjét és a legizgalmasabbat, hogy mitől függ a paradicsom ára. Ez utóbbira a szabály viszonylag egyszerű: a nagybani piac áraira 30-40 százalék kiskereskedelmi árrés jön, ebből kell fedezni a szállítás, a helybérlet, az adók, járulékok és még sok minden más költségét, s persze ebből kell maradnia annyinak, hogy egy kis család legalább szerényen megélhessen. Persze jobban meg lehet élni ebből, mint a közmunkás fizetésből, de nagyon kemény mindennapos munka ez. Lassan jönnek az első vevők, a facebookon is terjed a hír, hogy itt vagyunk és egyre többen jönnek a pultunkhoz. A helyzet nem alkalmas hosszú beszélgetésekre, a kiszolgálás, mérés, fizetés, nyugta írás zárt és gyors folyamatába csak pár mondat illeszthető: nincs munka, kevés a pénz, csalódtunk ezekben, elvették a rokkantnyugdíjamat... – halljuk visszatérően. Próbálunk nem direkten politizálni és talán indokolatlannak tűnik, de nem bántjuk a kormányt. Átmegyünk egy ruhakereskedőhöz, hogy megtudjuk, mindenki a józsefvárosi piacról hozza az árut. Kiderül az is, hogy nincs sok különbség a paradicsom és az edzőcipő árképzése között. Itt is szól a panasz: kevés a vevő és sok az ellenőr. Bár amellett érvelünk, hogy a tízszázalékos nyereségadó megfizetése jobb, mint az ellenőrtől való rettegés, érezzük, hogy szavaink nem eléggé meggyőzőek. Nehéz elfogadtatni az adózás kötelezettségét, és úgy tűnik, hogy ezt nem befolyásolja az adókulcsok mértéke.
Makót elhagyva Csongrád felé visz az utunk, a végcél a város szélén elterülő roma telepek világa. Következő uticélunkat Jásztelket is beszámítva most egy álló napig a szegénysorra, cigánytelepekre kiszorult romák életével ismerkedünk, de erről majd Jásztelek után.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.