A mi országunknak ők is polgárai, azok az emberek, családok, akikről mintha senki nem akarna hallani, akit senki nem akar látni. A hétköznapokkal küzdő százezrek, talán már milliók, akiknek a legfontosabb kérdés, hogy ki tudják-e fizetni áramszámlájukat, hogy lesz-e pénz buszbérletre.

Sokan vannak. Egyre többen.

Parlamentáris demokráciában a politikacsinálás fő színtere a törvényhozás, az önkormányzatok. De muszáj beismerni, hogy parlamenti eszközeink ma gyengék. Jobbára csak politikai díszletévé válunk a Fidesz erőszakos törvénygyárának.

Akkor pedig még azzal is többet használunk, ha azokkal vagyunk, azokat hallgatjuk, akikről mintha elfeledkezett volna Magyarország mai hatalmasainak világa. Ezért aztán a következő heteket messze Budapesttől, távoli településeken töltjük. Hétfőn még szavazok a Parlamentben, de minden kedden útnak indulok pár politikustársammal, és péntekig, szombatig az országot járjuk. A következő kedden meg újrakezdjük. Nem akarok protokoll programokat. Vendéglátóinkkal élünk egy-egy napot, velük kelünk, megyünk munkába, ahol tudunk, velük dolgozunk. Alszunk szegénytelepen, alszunk roma vendéglátóinknál, bumlizunk hajnali vonattal vagy busszal.

Sokszor az is segítség, ha meghallgatjuk társainkat. Ezt biztosan ígérhetjük. Persze abban bízom, hogy jókat beszélgetünk, hogy jobban érezzük, miként él Magyarország elfeledettnek hitt világa. A http://mi-orszagunk.blog.hu oldalon követhetik majd, hogy merre járunk, mit csinálunk, mi történik „a mi országunk”-kal.